Chanel méhkirálynő volt a divattervezők férfiklubjában, aztán jött a háború és Dior
Hogyan vészelték át a náci megszállást a kor leghíresebb divattervezői? Milyen volt a Balenciaga-ház, mielőtt tűsarkú Crocs-papucsokkal és IKEA-szatyorra hajazó luxustáskákkal kezdtek polgárpukkasztásba? Kritika a The New Look és a Cristóbal Balenciaga sorozatokról.
A gazdagok és szexik mindig megússzák
– üvölti egy párizsi tetőteraszon pezsgőzve Coco Chanel, nem sokkal a második világháború és a náci megszállás vége után. Ekkor még nem sejti, hogy nem ússza meg a kollaboráció vádja miatti mosakodást, majd a svájci emigrációt, és közben még annak is tanúja lehet, hogy egy alig ismert tervező, Christian Dior letaszítja őt az haute couture trónjáról.
Az Apple TV+ saját gyártású sorozata, a The New Look nagy durranásnak ígérkezett. Egyrészt a legnagyobb francia divatházak alapítóiról készült, másrészt olyan szereplőgárdát vonultatott fel, amire mindenki elismerően csettinthet: benne van mások mellett Juliette Binoche, John Malkovich és Glenn Close is. Rossz hír viszont, hogy az alkotókat, élükön Todd A. Kessler vezető producerrel, láthatóan a legkevésbé sem érdekelték a divattörténet nagy pillanatai, így nem tudunk meg szinte semmit sem Chanel, sem Dior, sem a híres kollégáik kreációiról, inspirációiról és jelentőségükről sem. A Disney+ kínálatában majdnem ugyanakkor jelent meg egy témájában nagyon hasonló sorozat, amely a kor egy másik nagyágyújáról, Cristóbal Balenciagáról szól, és vicces módon többet mutat meg Dior munkáiról, mint az, ami a leghíresebb kollekciójáról kapta a címét.
Nyomokban divatot tartalmaz
A The New Look univerzumában van Coco Chanel, van Christian Dior, és van rajtuk kívül mindenki más. A sztori a két nagy divattervező köré összpontosul, de mindössze annyi köti össze őket, hogy közös a szakmájuk, és hogy nem kedvelik egymást. Amit a Ben Mendelsohn által alakított Diorból látunk az első epizód elején, 1955-ben, az egy babonás, izzadó, középkorú férfi, aki fél a haláltól, és akiről Chanel azt mondja, lerombolta a francia divatot. Majd hozzáteszi: ő bezzeg azért jött, hogy megmentse – ezzel magát sem téve túl szimpatikussá.
Sajnos a továbbiakban nem derül ki, hogyan is történt ez a „rombolás”, ahogy az sem, hogy Chanel önjelölt mentőakciója miben állt, sőt az sem, hogy miért utálta ennyire Diort (hacsak azért nem, mert minden riválisát utálta). Az ígéretes első jelenet után, ami nyilván egy divatbemutató, rögtön visszaugrunk az időben, a világháború vérgőzös éveibe, amikor Franciaország a náci megszállást nyögte. Onnantól a The New Look másról sem szól, mint arról, ki hogyan próbált életben maradni, hogyan küzdött a lelkiismeretével, és milyen veszteségekkel, traumákkal szembesült, amikor véget ért ez a rémálom. Szinte ünnep, ha a háttérben néha felsejlik pár skicc, vagy átsuhan egy-egy modell.
A háború alatt sok divatház bezárt, mások mellett Chanelé is, aki az egyik, ha nem a legnagyobb sztárja volt az erősen férfiklubra hasonlító szakmájának. Dior ekkor még nem vitt önálló szalont, Lucien Lelongnak dolgozott, aki csak azért tudott a felszínen maradni, mert hajlandó volt a náci tisztek feleségeit öltöztetni. Diornak a sorozat annyiban mindenképp megadja a felmentést, hogy olyannak láttatja, mint aki próbál távol maradni a rezsimtől és szigorúan az elvégzendő munkára koncentrálni.
Nem úgy Coco Chanel, aki viszont hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb helyzetekbe lavírozza magát. Ezzel együtt övé a legizgalmasabb karakter, és talán a leginkább emberi is. Ahogy megformálója, a zseniális Juliette Binoche nyilatkozta erről: „Amiért felelősnek érzem magam, az az, hogy Chanel emberi oldalát mutassam meg. Nem azért, hogy felmentsem, mert nem ez a feladatom, hanem azért, hogy a nézők megértsék őt.” Tény, hogy erre bőven volt lehetősége, még túl sok is. Jobb lett volna, ha kiderül, mit tett le egyáltalán az asztalra, és miért engedhette meg magának, hogy úgy viselkedjen a kegyvesztett időszakában is, mint egy méhkirálynő. Ez valójában az összes divatipari nagyágyúra, így Balenciagára, Balmainre, Lelongra, Cardinre és magára Diorra is igaz: több „szakmázás” és kevesebb, a „valóságon alapuló”, de nyilvánvalóan teljesen fiktív jelenet nagyon jót tett volna a sorozatnak.
Morális dilemmák
Chanelről köztudott, hogy kollaborált a nácikkal. A Ritz hotelben lakott, ami a megszállók bázisa volt, és sok mindenre hajlandó volt azért cserébe, hogy a családtagjain és magán segítsen. Egy sármos, de nem túl bonyolult jellemű, Spatz fedőnevű tiszttel keveredett viszonyba, ám nehéz megmondani, hogy ez tényleg romantikus kapcsolat volt-e, vagy inkább valamiféle kölcsönösen előnyös játszma. A sorozat szerint mindenesetre remekül feltalálta magát ezekben a körökben, az ügynökmúltjáról szőtt cselekményszál pedig egészen odáig vezet, hogy a németek nyomására megpróbál összehozni egy találkozót Churchillel.
Ki tudja, hogy ez valóban megtörtént-e, mindenesetre az életrajzírói szerint máig vitatott, hogy milyen szintűek voltak Chanel náci kapcsolatai, ahogy arra sincs bizonyíték, hogy ő maga hitt volna ezekben az eszmékben. Kritikaként hozzák fel, hogy míg a sorozatban csak az ellenséghez törleszkedését látjuk, arról nem derül ki semmi, hogy az ellenállási mozgalomban is volt szerepe.
Aki viszont valóban ellenálló volt, az nem más, mint későbbi nagy riválisának, Diornak a húga, Catherine. Dior karakterének és történetének egyik, ha nem a legmeghatározóbb eleme a vele való mély, szeretettel és féltéssel teli kapcsolat. Szinte minden fontos tettének ő a katalizátora, ő volt az első modellje, amikor elkezdett ruhákat tervezni, és az ő rózsaültetvényei ihlették a Miss Dior parfümöt, ami a New Look-kollekcióval egyidőben, 1947-ben jelent meg. Catherine-t, akit a Trónok harcából is ismert, kislányos Maisie Williams alakít, a megszállás utolsó heteiben elfogták, és brutális kínzások után Németországba deportálták, ahol több koncentrációs tábort – így a ravensbrückit is – megjárt.
Míg Chanel a kémjátszmával van elfoglalva, később pedig azzal, hogyan térhetne vissza Svájcból és vehetné be újra Párizst, Dior évei látszólag a különféle családi válsághelyzetek megoldásával telnek. Szorong és tipródik, kínosan hosszan érlelgeti magában a döntést, hogy leválik Lelongtól és saját vállalkozásba kezd, végül az utolsó részben meglepő elszántságot mutatva kockáztatja a tervezőcéhből való kizárását is. Ez az utolsó rész egyébként végre mutat valami olyasmit, amit a mézesmadzagként elhúzott előzetes alapján várni lehetett a sorozattól, de akit mélyebben is érdekel a Dior-téma, annak inkább a tavaly megjelent életrajzot ajánljuk.
A spanyol szál
A The New Look-kal szemben a Cristóbal Balenciagában a legádázabb háború a sajtóval és a hamisítványokkal szemben folyik. A Disney+ spanyol, saját gyártású minisorozata éppen Chanel 1971-es temetésével kezdődik, és már ebből is sejthető, hogy neki itt nem sok lapot osztanak. Persze ettől még oszthatnának, hiszen a keret alapvetően egy visszaemlékezés: az idős divattervező mélyinterjút ad a Time magazin újságírójának, Prudence Glynn-nek. Az alkotói gárdában érthetően a spanyolok viszik a prímet, és azzal együtt, hogy az ismeretségük nehezen mérhető a The New Look stábjáéhoz, határozottan kellemesebb meglepetést jelent a végeredmény. Rendezői és forgatókönyvírói José María Goenaga, Jon Garaño és Aitor Arregi, a főbb szerepekben Alberto San Juant, Thomas Coumanst, Adam Quinterót, Gemma Whelant és Anouk Grinberget láthatjuk.
A sorozat kétségtelen előnye a másikkal szemben – már akit a divat jobban érdekel, mint a háborús kémtörténetek –, hogy itt nemcsak egy apropó a divattervezés, hanem lényegében minden erről szól, még ha némileg tablószerűen is. Az összes epizód egy-egy fontosabb tematika köré épül, így külön részt szenteltek a német megszállásnak, Dior felbukkanásának és tündöklésének, vagy épp a konfekcióipar megjelenésének. Láthatjuk az első bemutatók izgalmát, amikor Balenciaga a kezét tördelve leskelődik a függöny mögül, láthatjuk őt munka közben, a műhelyében, ahol fehér köpenyben varr, igazít, és azt is láthatjuk, mennyi küszködéssel indult a világ egyik leghíresebb luxusdivatháza, mert eleinte senki nem akart jönni vásárolni és mindig tartoztak a beszállítóknak.
A spanyol származású Balenciaga a polgárháború elől menekült Franciaországba, és bevándorlóként lett a divatfőváros egyik legbefolyásosabb tervezője, de néhány gyerekkori flashbacken kívül az előtörténetét nem ismerjük meg. Nem feszegeti ezt különösebben az őt interjúvoló Glynn sem, aki inkább a simulékony, mintsem a karcosan fogalmazó vagy kényes témákat kapargató újságírótípus, és a szájába adott kérdések is inkább tűnnek didaktikusnak, magyarázat-szerűnek, mint valódi kérdéseknek. Pszichologizálásával nemcsak a nézőt, hanem Balenciagát is bosszantja, aki ráadásul a maga allűrös módján a végén még csúnyán csőbe is húzza.
Ki legyen a divatpápa?
Balenciaga 1937-ben mutatta be első couture-kollekcióját Párizsban, tehát nagyjából tíz évvel előzte meg Diort, ám ekkor még nyoma sem volt annak az extravaganciának és merészségnek, ami híressé tette őt. És ami napjainkban tűsarkú Crocs-papucsban, pólóra varrt ingben, IKEA-szatyorról másolt luxustáskában vagy törölközőszoknyában manifesztálódik, de hol voltak ezek még akkor.
Ez Párizs, itt nehéz kitűnni
– szóltak az első, némileg lesajnáló kritikák, amelyek a ruhákat nem is méltatták, viszont az élettársa, Władzio által hozzá készített kalapokat igen. Aztán egyszer csak, hála Coco Chanel közbenjárásának – aki meglepő módon itt nem a patás ördög – megjelenik nála az egyik legbefolyásosabb divatlap, a Harper’s Bazaar amerikai főszerkesztője, Carmel Snow, és felkapja a nem túl ismertnek számító spanyol tervezőt. Tényleg meseszerű (vagy inkább kidolgozatlan?), hogy hamarosan már az arisztokrácia krémjét öltözteti, és olyan sztárok járnak hozzá, mint Marlene Dietrich vagy Grace Kelly.
Reputációja ellenére Balenciaga már-már kínosan kerülte a rivaldafényt, olyannyira, hogy azt pletykálták róla: talán nem is létezik. Vele ellentétben Dior dörzsölt és simulékony üzletemberként tűnik fel, aki profi celeb módjára viselkedik, a fotóival vannak tele az újságok, interjúkat ad, és elviszi a kollekcióját Amerikába, hatalmas hírverés közepette. Balenciaga, akit még a népszerűsége csúcsán se ismertek fel az utcán, értetlenséggel és némi megvetéssel nézi végig, ahogy riválisa az ujja köré csavarja a médiát, tőle pedig elhódítja a stabilnak hitt, prominens ügyfélkört. Nyilván bosszantja, de még így is megengedi magának, hogy visszautasítsa Audrey Hepburnt.
A The New Lookban nem is létező, ám itt annál kiélezettebb konkurenciaharcot azzal igyekeznek feloldani, hogy amikor Balenciaga egy ízben komolyan elgondolkodik a visszavonuláson, maga Dior keresi fel és kérleli, hogy ne tegye, mert az hatalmas csapás volna a nemzetközi divatszakmára nézve. Furcsa elképzelni, hogy Dior a valóságban ne járt volna örömtáncot, ha az egyik legerősebb vetélytársa így dönt, de ennyi régimódi esztétizálás talán még belefér. Ehhez képest érdekes kontraszt, hogy a riválisokra ennyire érzékeny, öregedő Balenciaga az ifjú Hubert de Givenchyt teljes naivitással veszi a szárnyai alá – ahogy a sorozat sejteti, a romantikus, ám nem viszonzott vonzalma miatt.
A Disney+ egyébként rákapott a divattervezős sztorikra: nyáron érkezik a Karl Lagerfeldről szóló sorozatuk, amely az ismertető szerint a ’70-es évek Párizsában, Monacójában és Rómájában játszódik, és arról szól, hogyan lett a német tervezőből divatguru. A történet Raphaëlle Bacqué Kaiser Karl című bestsellerén alapul, Lagerfeldet az a Daniel Brühl játssza, aki a Nyugaton a helyzet változatlanban, az Amerika Kapitányban, a Becstelen Brigantikban és a Good Bye, Leninben is feltűnt.
