Einstandosok

0
268
zsurpubi

Mint azt Molnár óta sokan tudjuk, az Einstand magyarul azt jelenti, a gyengébbtől erővel elvesszük azt, ami az övé.

A fenti tevékenység kis méretben például a rablás, nagy méretben a háborús agresszió, vagy a teljes népességet érintő méretben az adó, illetve az a része, amelyet nem méltányolható célra fordít az állam. Vigyázat, nem azt írtam, hogy jogtalan célra, ugyanis kétharmad esetében minden cél jogos (ha valamelyik véletlenül nem lenne az, a kisebbik párt elnöke még aznap éjjel benyújt egy módosítót, amelyet rövid időn belül megszavaznak, illetve átírják az Alaptörvényt is, ha kell).

Itt és most „méltányolható” célról van szó. Ha kérdeznék, hogy azt ki dönti el, akkor vicceskedve mondhatnám azt, hogy majd én, komolykodva, hogy természetesen Orbán Viktor, de azt hiszem ez nem olyan lényeges, hiszen mindenki tudja mi méltányolható, mi nem, azaz mi a különbség egy jócskán túlárazott tender Mészárosnak való szó nélküli kifizetése, és a tanároknak adott fizetésemelés között. Kivéve Mészárost, Orbánt, meg a többit. Tudni ők is tudják, hogy csak az utóbbi méltányolható, de nem fogadják el, és az előbbi mellett döntenek.

A dolog érdekessége, hogy ezt a tipikusan magyar meggazdagodási módot nem csak tudja mindenki, de látja is, sőt sokszor annyira nyílt, hogy mindenki szemét kiveri (a múltkor az egyik, a Déli Vasút projekten tervezőként dolgozó ismerősöm hússzoros túlárazásról beszélt). Így aztán az, hogy mégis mindig Orbán kap kétharmadot a választásokon, egyértelműen igazolja a magyar ember Stockholm-szindrómára való kivételes hajlamát.

A történelmen végigtekintve mondható, hogy az emberiség rövidke korszakában gyarmatbirodalma révén az Egyesült Királyság volt a legnagyobb einstandos. Utána következnek a rómaiak, majd Napóleon, és így tovább, és így tovább, és mikor az ember azt hinné, hogy végre vége, többé nem lesz ilyen, mert az értelemnek és az eltelt időnek köszönhetően elfogytak az agresszorok, akkor jön Keletről egy kerekfejű pszichopata tömeggyilkos, és mondvacsinált indokokkal felborítja a rendet. Pusztán hiúságból. Kerül, amibe kerül, pénz, emberélet, nem számít, mert ő be akar kerülni a történelemkönyvbe. Mint Nagy Putyin. Még az is lehet, hogy sikerül neki. Hja, kérem, ilyen a jó, öreg nemzetállam, amelyben bármely hülye meg tudja győzni az embereket, hogy a dicsőség a fontos, nem az életük.

Nem akarom azt hinni (bár sajnos hallatszanak ilyen szirénhangok is – főleg Moszkva felől), hogy a miniszterelnökünk azért „békepárti”, mert abban bízik, hogy béke (= Ukrajna kapitulálása = totális orosz győzelem) esetén nekünk is leesik valami, például egy kisebb ukrán terület formájában (Nagy Orbán, Kárpátalja visszahódítójának lovasszobra a Parlament előtt). Reménykedem, hogy talán mégis más az indok, de ez nem meggyőző remény. Most minden józan földlakónak háború-, azaz ukrán védekezéspártinak kell lennie, ha a jövőben békét akar, ám ez a mi miniszterelnökünk mégis hepciáskodik. Vajon mi lehet a másik indok, amely miatt ezt teszi? Tudja valaki egyáltalán?

A történelem során a kezdeti időszakokban szintén voltak nagy einstandosok. Például Attila, hun király meg Dzsingisz kán, mert ugyan ők nem értek el akkora területgyarapodást, mint a későbbiek, és amit elértek azt is csak ideiglenesen birtokolták, de az akkori közlekedési és technikai szinten ez volt a maximum. Azon, hogy hogy csak rövid ideig tartózkodhattak egyes helyszíneken, mert hamar haza kellett menni, azzal próbáltak segíteni, hogy az ott élőket egytől-egyig lemészárolták, és mindent elvittek magukkal, amit csak bírtak. Így nem kellett sokáig ott lenniük, és mégis sikerrel járt a vállalkozás, melynek az Einstand volt a lényege. Attilára jellemző még, hogy testvérét megöletve került egyeduralkodóként a királyi trónra, valamint, hogy ugyan kötött a rómaiakkal megnemtámadási szerződéseket, és a rómaiak a békéért fizettek is neki, de miután megjött a pénz, csak arra várt, hogy a római csapatok eltávozzanak, utána betört a területre, kiirtotta a lakosokat, és elvitt minden mozdíthatót. Komoly csatát csak egyet vívott, azt annak rendje és módja szerint el is vesztette, hosszú hadjárata a mai Olaszország területén sikertelen volt, utána megint vissza kellett térnie szállásterületére a Dunához. Mikor meghalt, fiai keze között hamar szétesett a királyság.

Attiláról elmondhatjuk, hogy igazi einstandos. Rengeteget gyilkolt, rengeteget rabolt, fő harci terepe nem a csatatér volt (ott nem is lett győztes hadvezér, semmiféle nagy sándoros vagy napóleoni vonás nincs benne), hanem a békés falvak, de ott aztán tündökölt. Úgy győzött mindenütt, ahogy akart. Eközben minden más téren abszolút sikertelen volt, nem hagyott hátra semmi használhatót, semmi újat, még csak egy egységes népet vagy kisebb országot sem. Az ilyen emberrel, ha véletlenül rokonságban lennék is, azonnal meg- és letagadnám, mert a kulturált nemzetek szemében maga a borzalom, és mikor azt mondták róla, „Isten ostora”, azaz bűneik miatt szabadította rá őt az Úr a különböző nemzetekre, ezzel a névvel jelezték, hogy ez nem ember, hanem valamilyen sátáni szörnyszülött. Halála után, ahogy a történészek írják, „A Hun Birodalom feloszlott, a hun nép pedig beleolvadt azokba a kultúrákba, amiket korábban uralma alatt tartott.” A hunok rövid „tündöklés” után eltűntek a történelem olvasztótégelyében.

Nem. Attila király nem volt szerethető kultúrember, na! Az aztán mondható… viszont a magyarok mást mondanak ám! Mint Nagy Vezérünk szokta kijelenteni, egyrészt a mi észjárásunk mások által követhetetlen, másrészt mindenkivel ellentétben sokkal inkább támaszkodunk az úgynevezett józan észre, mint a sok tohuvabohut tartalmazó tudományra. Például: aki másnak vermet ás, az vermet ás. Egyszerű és érthető. Nem kell ide differenciálegyenlet, kérem!

Hogy ezek a gondolkodásmódok hová vezetnek, azt mindenki találja ki maga, az viszont biztos, hogy mi, magyarok a nyugatiakkal ellentétben kifejezetten szeretjük Attila királyt, mert a gyöngébbeket jól lenyilazni és elvenni tőlük, amijük van, az olyan dicsőséges dolog, sőt a dilettánsok úgy hívják, hogy „nagy győzelem”, melyre minden magyar rettenetesen szomjúhozik. Főleg a miniszterelnök úr. Ha másképp nem tudunk, akkor összeszedjük azokat, akik győznek helyettünk, például olimpikonjaink, világbajnokaink, és ezek az esetek még érthetők és elfogadhatók is, hiszen a végén sem sérültek, sem halottak nincsenek, sőt Einstand sem lesz, mindenkinek megmarad a teljes cucca. Nem úgy Attila király esetében, akinél pont ellenkezőleg, és mi mindezen szörnyűségek ellenére mégis ragaszkodunk hozzá, mint kedves rokonunkhoz. Ezzel a kissé erőltetett rokonsággal a probléma csak annyi, hogy a két népet évszázadok választják el egymástól, és mikor a hunokról van szó, a magyarok még sehol, mikor pedig megérkeznek a magyar törzsek a Kárpát medencébe a hunok már réges-rég eltűntek onnan. Középkori históriás énekeink igazságtartalmára semmiféle tudományos bizonyíték nincs, mi mégis ragaszkodunk hozzájuk. Mégpedig nagyon:

„Hun származástudat, a finnugor nyelvrokonság aláásása, bizonytalan történeti koncepciók tényként kezelése – ezt hozzák az új állami történelemtankönyvek magyar őstörténeti fejezetei, amelyek megírását Kásler Miklós kedvenc történészére bízták.”

Nem csoda hát, hogy a nálunk érméket piacra dobó numizmatikai cég nem Dérit, Bláthyt, Zipernovszkyt, Bírót, Kandót, Jedliket, Puskás Tivadart, Tellert, Szilárdot, Wignert, Neumannt, Kármánt, Erdőst, Bánkit, Csonkát, Géza fejedelmet vagy valamilyen hasonszőrűt akart megörökíteni a most piacra dobott, aranyozott emlékérmen, hanem:

Sok magyar ember máig büszkén tekint Attila hun királyra, hiszen ősi gyökereink szálai a nagy hódítóig is visszavezethetők. A csodálatosan gazdag hun-magyar mondavilágunknak, a hagyományoknak, a krónikáknak és a szépirodalmi műveknek köszönhetően az Attila hun királyról szóló mítoszok beleivódtak a magyarok lelkébe és elválaszthatatlanná váltak a nemzeti öntudatunktól. Ősi elbeszélések szerint Árpád vezér is az ő vér szerinti leszármazottja. A hunok fejedelmét még ma is „Isten ostoraként” emlegetik, győzedelmes hadjáratokat vezetett Ázsiától Európáig a kor nagyhatalmai ellen, melyet azóta sem volt képes senki más túlszárnyalni. A legendás hun uralkodó, Attila tiszteletére egy színarannyal bevont emlékérem került kibocsátásra, a legkiválóbb verdei minőségben.”

Szép indoklás, nem igaz? Talán azért Attila, az általam felsoroltak helyett, mert az utóbbiak senki ellen nem győztek, csak csináltak valamit. Dinamót, golyóstollat, transzformátort, porlasztót, villanymozdonyt, hidrogénbombát, Magyarországot, ilyesmiket, és az nem olyan dicsőséges, mint lenyilazni egypár falu lakosságát, vagy lövetni Ukrajna civil részeit. Valószínűsíthető az is, hogy az Attiláéhoz erősen hasonló (hoppá, rokonság!), általunk később „kalandozás”-sá finomított magyar rablóhadjáratok vezérei, név szerint Lél és Bulcsu, azért nem jöttek, nem jöhettek emlékérmeként szóba, mert Merseburg után őseink 22 évvel később Augsburgnál is akkora vereségbe szaladtak bele, amelyet sajnos nem lehetett győzelemmé áttranszformálni. A legvagányabb őstörténet íróink által sem.

Maximum Lélről tudtunk hűtőszekrényt elnevezni, mert ő, miközben azt kiáltotta, hogy „Velem jössz a másvilágra, kutya!”, kürtjével úgy csapta fejbe a Konrád nevű német-római császárt, hogy az elhalálozott. Igazán szerencsétlen dolog, hogy a győztes császárt nem Konrádnak, hanem I. Ottónak hívták akkoron, és a csata után (kürt ide vagy oda) még 18 évet élt. Persze az is igaz, hogy volt egy veje, aki valóban Konrád, és a csatában esett el, de hogy kürttel verték fejbe, vagy más módon lelte halálát, arról nem szólnak a krónikák.

Lehet, hogy a korábban feltett kérdésemre a válasz az, hogy az Attila, hun királlyal való, tűzön-vízen át és évszázadokon keresztül, minden reális megfontolással szemben megőrzött ősrokonságunk az indoka a másik nagy einstandoshoz, azaz Putyinhoz való igencsak pozitív hozzáállásunknak? Vagy csak magunk is szeretjük az Einstandokat?

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .