Érezte már úgy a Kedves Olvasó, hogy valami már annyira ideális, hogy ideálisabb talán nem is lehetne, aztán egyszer csak derült égből villámcsapásként jön egy nem várt esemény és a boldogság hirtelen szertefoszlik? Nos, valahogy így jártam én is, de ne rohanjunk ennyire előre már az első bekezdésben. Mindenekelőtt ugorjunk vissza az időben 1 évet, amikor beszámoltunk pajtaleletünkről, a családban fellelt 1983-as Škodáról. Akkor még csak esztétikailag látszott, hogy rendben van az autó, de a pozitív kép idén tavaszra sem változott.

Kezdő veteránosként az internet népének segítségét kértem és örömmel tapasztaltam, hogy a világ- és közösségi hálón nagyon jó fej veterános társakra lehet találni. Szinte minden csoportban és fórumon barátilag fogadtak és hasznos tanácsokkal láttak el, amire valljuk be, zéró típusismeret esetén bizony nagy szükség van. A baráti társaságom is nagyon lelkes volt, a szerkesztőségen belül is nagy érdeklődéssel fogadták a kalandot kollégáim. Napi szinten ment a „brainstorming”, azaz az együttgondolkodás, nem győztem magamba szívni az információkat. Így kaptam meg egy nagyon kedves úr, Sanyi bácsi telefonszámát is, akit úgy tartottak számon helyi barátaim, mint a Škoda 120 nagy ismerőjét. Mire minden információt beszereztem, kitavaszodott, aztán egy szép márciusi napon begördült a tréler a garázs elé és elhagyta 40 éves otthonát a 120-as.

Sanyi bácsival gyorsan megtaláltuk a közös szót, nagyon sokat segített abban, hogy az autó felébredjen sokéves Csipkerózsika álmából. Az esztétikai téren tapasztalt kellemes meglepetések nagy örömünkre műszaki fronton is folytatódtak. Kiderült, hogy bár extrém keveset volt használva az autó, a biztonságos üzemeltetés feltételein nem spórolt a rokon néni: az autót rendszeresen láthatta szerelő és a szokásos karbantartásokat rendre elvégeztette. Ennek ellenére azokat az alkatrészeket, amelyeknek árthatott a sok állás, cseréltük. A szelepfedél kapott új tömítést, Sanyi bácsi átnézte és karbantartotta a fékeket. Minden folyadékot lecseréltünk, a motorolajtól kezdve a hűtő- és fékfolyadékon át egészen az ablakmosóig. A fék- és hűtőfolyadék csöveket szemmel láthatóan már korábban cserélték.

Kapott négy új gumit is az autó, bár érdekességként említem meg, hogy ha valamit sikerül az UV-fény és az időjárás kedvezőtlen hatásaitól megvédeni mondjuk egy száraz, sötét garázsban, akkor az meglepően sokáig bírhatja. Ilyen volt a gyári szerelésű (!) Barum gumiszett, amely 1982 47. heti gyártásból származott és mintázata kifejezetten mély volt – innen is látszik, milyen keveset futott az autó. Ja, és a novemberben felfújt abroncsok nyomásvesztés nélkül vészelték át télvíz idejét. Három hétnyi bütykölést követően elérkezett az első indítás napja és a kis ’cseszkó’ csoda nem okozott csalódást: úgy röffent be, mintha csak a Merkúr telephelyen indítottuk volna 1983 februárjában. Történetünk kedves mellékszála, hogy Sanyi bácsi akkortájt pont ott dolgozott a Merkúrnál gépjármű átadóként, tehát jó eséllyel Ő maga adta ki azt az autót, amelynek talpra állításában több mint negyven évvel később segédkezett.

Jó kezekben a kisautó: Sanyi bácsi és a 120-as

Azért akadt néhány kisebb-nagyobb beavatkozás az autón, itt-ott még jelentkezett csepegés az első járatás után, ezeket orvosoltuk, de aztán eljött a nagy nap, a műszaki vizsga napja. A kormányhivatalban megigényeltem az útvonalengedélyt, majd az első rendes útja a 120-asnak a műszaki vizsgaállomásra vezetett. Az utcán közlekedve számos ember arcára csalt mosolyt a vadiúj autó benyomását keltő, kedves hangon éneklő farmotoros. Nagy örömünkre hiba nélkül abszolváltuk a műszakit, ami nem lepett meg, hiszen kiváló állapotban volt a gép, de azért mégiscsak egy 40 éves, még a szocialista blokkban gyártott autóról beszélünk...

Egy ilyen, már új korában sem a legmodernebb gépsárkányok közé tartozó időkapszulával közlekedve tűnik fel igazán, hogy mennyire felgyorsult az életünk. A műszaki jellemzői az autónak egyszerűen nem teszik lehetővé azt, hogy érdemben felvegyük vele a forgalom ritmusát. Az 50-es tempó elérése is jelentős időt vesz igénybe, ennek ellenére nagy élmény vezetni a kocsit. Bár időközben számos ismerősömről kiderült, hogy kisebb-nagyobb régi emlékek kötik a típushoz őket, de azok kedvéért, akik még csak fényképen láttak ilyet, megpróbálom leírni, milyen is az öreg faros Škoda-élmény, miként is zajlik egy vasárnapi kocsikázás a volánja mögött.

A narancssárga, számomra kedves formájú autóhoz közeledve, kezemben a slusszkulcsával előtörnek a régi érzések, emlékek. Emlékek a boldog és gondtalan gyerekkoromból, amikor 5 forint volt a fagyi és 20 forint a benzin literje. Lélekben még mindig fiatalnak érzem magam, de ez akkor sem ma volt... Óvatosan kinyitom az ajtót, a kilincs is finoman működik, aztán hanyag eleganciával beülök a fotelbe. Igen, fotelbe, mert mai szemmel ezt az ülőalkalmatosságot ülésnek nem nevezném. Puha és kényelmes, csak éppen oldaltartást és deréktámasztást nem nyújt.

A negyvenéves üléshuzat nagyon retró, de olyan anyagból van, hogy nagy eséllyel túléli az autót. Ekkor eszembe jut, hogy több hete nem indítottam be a motort, ezért kikászálódok, kinyitom a hátsó ajtót, majd onnan a gépháztetőt; irány az AC-pumpa! Pumpálok rajta párat, majd géptető lecsuk, sofőr visszaül, a jobb kéz máris húzza a szívatót; néhány laza taposás a pedálon és máris indítózhatunk. Az újszerű akksi és gyertyák révén „pöccre” indul a motor. A jellegzetes Škoda-motorhang megint nosztalgiázásra csábít, abba az időbe, amikor látatlanban megmondtuk, milyen autó kanyarodott be az utcába. „Trabant, Wartburg, Škoda, netalán Lada?”

Itt még minden rendben a farával...

Letekerem a bal oldali ablakot, kikönyökölök, miközben a gondosan méretre igazított mechanikus biztonsági övet becsatolom a jobb kezemmel. Széles vigyor, aztán indulás! A váltókart lazán, két újjal be lehet tolni a kívánt fokozatba, egy rossz szavunk sem lehet. Elindulunk, a tengelykapcsoló bár kicsit nehéz, de szépen működik. Kormányszervó nyilván nincs, holtjáték annál inkább. Fékezéskor az 1981 végétől széria fékrásegítő tesz róla, hogy a fékezési érzet legalább kicsit hasonlítson egy mai autóéhoz.

Ha a motor már üzem meleg, „kimegy a világból”. A veterán 120-as nagyon szereti a vidéki néptelen utakon való kocsikázást: 70-80 km/h sebességgel vidáman szeli a kilométereket a kanyargós utakon. Az autóstársak rendszerint egészen türelmesek vele, megcsodálják, sokan integetnek, sorra jönnek elő az emlékek a magyar emberekben – élvezhető kis gép ez! Óvatos vagyok, hisz az autó még „próbaidős”, a gyermekbetegségek még csak most jönnek ki rajta: a fűtéscsap izzad picit, néha cseppen is és bizony a karburátor is rángat néha, főleg hidegen, ezáltal az elindulást gyakran követi némi „bakkecskézés”. Ennek ellenére minden szépnek és jónak tűnik, szóval nagy a boldogság, működni látszik a technika. De emlékszik még beszámolóm címére, valamint az első bekezdésre a Kedves Olvasó? Sajnos most fog következni az a bizonyos „egyszer lent” történet... Szóval: hétvégi este, kellemes kora nyári idő, virágok illata árad be a lehúzott ablakon. Jó barátoméktól indulok hazafelé, ahová elvittem a Škodát is megmutatni, magas hát a nosztalgiafaktor, főleg, hogy régen nekik is volt ilyen típusuk a családban.

Nagyon jó vele gurulni, imádja az egész család

Nem számítok semmi rosszra; az utak üresek, bulizó fiatalok sétálnak a debreceni éjszakában, autó már szinte sehol. Pirosra vált egy közlekedési lámpa, szépen megállok, nyugodtan várakozok a zöld jelzésre, nem sietek én sehova. Közben felsejlik egy LED-lámpa fénye a tükörben, majd megérkezik mögém egy motorkerékpár, egy szép új BMW GS túragép; jó nagy, dobozokkal és motorossal együtt bőven 3 mázsa felett lehet a tömege. Időközben a lámpa zöldre vált, tolok egy egyest, felengedem a tengelykapcsolót, a Škoda megindul kicsit, majd a hideg motor miatt bólint egyet makacsul, akár egy csökönyös öszvér.

És ekkor hirtelen bekövetkezett minden veterános rémálma, egy éles csattanást követő ütés. Nos, ide most inkább nem írnám le azt a pár mondatot, ami abban a pillanatban elhagyta a számat, de talán még soha nem voltam olyan értetlen mint akkor, hogy vajh' mi történhetett?! Pedig semmi különös nem volt, ’csupán’ annyi történt, hogy az előző nap vásárolt túramotor gazdája még nem szokott teljesen össze a bajor csatalóval és nem igazán mérte fel, hogy nem egy sok száz lóerős sportautó áll előtte, ami a lámpa zöldre váltásakor parittyaként fog kilőni. Ő túlzottan optimistán húzta rá a gázt, az én autóm viszont pesszimistán indult el. Hogy mi lett a találkozás végeredménye? A gyönyörű állapotú króm lökhárító és az irigylésre méltóan tökéletes gyári hátfal a motorbölcsőig behorpadt a Škodán.

Hát így néztünk ki, miután hátulról belénk szaladt a nagy túramotor – oda a gyári hátfal és a gyönyörű állapotú króm lökhárító...

A károkozó természetesen felvállalta a felelősségét, rendezte a biztosító is a kárt, de a helyreállítás közel sem könnyű menet. Már a kárérték megállapítása sem volt egyszerű, hisz nem egy oldtimer (OT) minősítésű autóról van szó, csupán egy ’öreg Škodáról’, ám a kárszakértő szerencsére ismerte a típust régről, sőt, neki is volt ilyen autója, így pontosan tudta, hogy milyen ritka kincs ma egy hasonló állapotú példány. Az internet veteránozó népe ismét feltűrte az inge ujját és nekifeszült a feladatnak, amit ezúton is hálásan köszönök minden érintettnek. Bajban ismerszik meg a barát, tartja a mondás és most sem csalódtam. Özönlöttek az együttérző, támogató szavak, jöttek az ötletek, ment az agyalás, hogyan tovább, Szombathelytől egészen Záhonyig.

Új alkatrész gyakorlatilag nincs, sőt, még bontott se nagyon létezik ehhez az évjárathoz megfelelő minőségben, ezért marad a régi iskola: egy tapasztalt idős szaki fogja helyreállítani az autót klasszikus módszerekkel, főként kalapáccsal és sok szeretettel, tisztelettel. Nem tudom, hogy összejöhet-e még az OT-minősítés ezek után (azért titkon bízom benne, hogy igen), avagy marad egy szépen helyreállított klasszikus a kedves csehszlovák „öreglány” – mindez a következő időszak eseményeitől függ, de reménykedem, és persze beszámolok róla rövidesen, hogy miként is végződik a történet. Persze most télre tisztességesen letárolom az autót, hogy jövő tavasszal új élményekkel folytathassuk közös kalandozásunkat.

Helyreállítás után: nem tökéletes, de a szakemberek csodás munkát végeztek a lehetőségekhez képest; reméljük, hogy innen egyenes út vezet az OT-vizsgához!